Belépés tagoknak › Társkereső / Sikersztorik / "A mi történetünk" - Gyöngyi sikertörténete a Cronos Társkeresőn

"A mi történetünk" - Gyöngyi sikertörténete a Cronos Társkeresőn

Napok óta érlelem a gondolatot, hogy tollat ragadok, és megírom a történetünket.

Amit ugyan fogalmazgatok már magamban, és azt is tudom, hogy papírra vetve elveszíti azt a szárnyalását, amit a szívemben érzek…

"A mi történetünk" - Gyöngyi sikertörténete a Cronos Társkeresőn

Kezdjük az elején: harminc éves házasságot tudhatok magam mögött. Egy nap a férjem elköltözött: a váratlansága pofonként csattant az arcomon, de az ereje ma már nem éget. Három – már nagykorú, de még tanuló - gyermekkel maradtam egyedül. Frusztráltságomban, dühömben szinte már másnap regisztráltam a társkeresőn: be kellett bizonyítani magamnak, hogy én még nő vagyok…
Kezdetben szórakoztatónak tűntek a kedves sorok, a bókok, amiket kaptam: simogatták a lelkemet, jóllehet, nem voltam jól. Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, a mindennapi kötelességeim teljesítése is óriási erőfeszítést kívánt tőlem.
Elképesztő, kezelhetetlen mennyiségű levelet kaptam. Próbáltam találni valamiféle rendszerező elvet: hogy kiket érdemes egyáltalán megnézni: ehhez kellett gyártanom szűrőket magamnak, megfogalmazni minimumelvárásokat, amiket mindjárt az indulásnál fontosnak tartok: kor, iskolai végzettség, földrajzi közelség, hobbi, érdeklődés stb.


Aztán, egyszer csak feldobott a rendszer valakit, aki szimpatikusnak talált engem. Elolvastam a bemutatkozó sorait, az elvárásait egy társról, és elakadt a lélegzetem… emlékszem, percekig mozdulni sem tudtam… azt fogalmazta meg gyönyörűen, amire mindig is vágytam… és az elvárásai az ideális társról rólam szóltak: személyesen nekem címezte minden szavát. Azt már nem tudom, hova és mit kattintottam, csak arra emlékszem, mintha valami villogott volna (pirossal??), hogy kölcsönösen szimpatikusak vagytok egymásnak, kezdjetek el ismerkedni (?). Azonnal írni akartam neki, és kiderült, csak rendszerüzenetet enged a gép… onnan igyekeztem kiválasztani valami megfelelőt, és azonnal befizettem a díjat on-line, így percekkel később már valóban tudtam neki írni. Aztán elkezdődött a várakozás… másnap rájöttem, hogy valaki másnak küldtem el lányos zavaromban a neki szánt levelet, akkor korrigáltam, végre neki írtam. Innentől csak az ő levelei lettek fontosak számomra a még akkor is érkező napi 20-30-ból.
Válaszolt… és elkezdtünk kedvesen, udvariasan – mégis: egymáshoz nagyon közel - levelezni. Innentől az életem egy fontos része e köré a levelezés köré artikulálódott: a várakozások, az ujjongó öröm és a levélírások szőtték át a napjaimat. Két ember, két lélek találkozott: minden szavát értettem, éreztem, és tudtam hozzá kapcsolódni. Aztán egy éjjel – mivel körülöttem, bennem még mindig hatalmas vihar tombolt az életem széthullása kapcsán – megfogalmazódott bennem egyfajta sürgető késztetés, hogy én szeretnék - fogok ennek az embernek egy hosszú levelet írni. És hogy az sem számít, válaszol-e rá, nekem ezt meg kell írnom. Valójában – utólag – azt vélem, erre szükségem volt a saját nehézségeim feldolgozásához, csak ő szólított meg olyan közel magamhoz, hogy a vele való kapcsolatomban vált sürgetővé ez az igényem. Órákon és éjszakákon, hajnalokon át írtam neki: megírtam az életemet, a kezébe tettem a lelkemet. Elküldtem, és elkezdődött újból a várakozás: mikor megláttam az értesítést, hogy írt, csak melengettem egy ideig az érzést magamban, nem akartam azonnal megnyitni a levelét.
Természetesen nem okozott csalódást. Már akkor érzett engem minden porcikámban. Folytattuk a kedves, egymáshoz egyre közelebb kerülő levelezésünket, nekem mégis hiányérzetem volt: azt éreztem, én inkább vagyok téma, mint ő. Finoman jeleztem, szeretnék én is többet olvasni róla. Ígérte, ha lesz ideje, ír egy vele megesett igaz történetet. Nagyon vártam ezt a levelét…


Emlékszem, a gép előtt ültem egy viszonylag késő esti órában, amikor megérkezett ez a levél. Azon melegében olvastam… és a benne leírtaktól elkezdett folyni a könnyem…
„Azt már megtanultam, hogy ha hazudsz magadról, a nyakadba ugranak, ha pedig az igazat mondod, magadra maradsz.”

Sok évvel ezelőtt, egy autópályán súlyos balesetet szenvedett: az egyik bokáját elvesztette. Majd évekkel később, „gondos orvosi segédlettel” a másikat is.
„Ezt azért írom, mert szeretem a „tiszta” lapokat az élet minden területén. Tehát jól gondold át ezt a kapcsolatot, hogy így akarod-e???!”
Azonnal írtam neki, még a könnyeimen át: hogy felhívhatom-e, meglátogathatom-e: és megadtam a telefonszámomat. Sokáig vártam, majd lefeküdtem aludni. És abban a pillanatban csöngött a telefonom.
Az első beszélgetésünkből leginkább a megérintődésemre emlékszem és arra, hogy megbeszéltük, pár nap múlva tényleg elmegyek hozzá. Azt éreztem, itt most nem volt más választásom: ez a kapcsolat csak így folyatódhat.
Izgalommal vegyes várakozással készültem az első találkozásra. Megrázó volt őt tolószékben látni (épp egy hosszú műtéten volt túl, a protéziseket még csak fájdalommal tudta használni), mégis hatalmasat beszélgettünk, vagy 6 órán keresztül, üresjáratok nélkül. Összezavarodva jöttem el tőle, és nem tudtam a gondolataimat segítségül hívni a rendrakáshoz.
A válaszokat később kaptam, és ahhoz az érzelmeket kellett segítségül hívni, vagy inkább csak azokra hallgatni: ugyanolyan fontos maradt, sőt fontosabb lett a vele való levelezés, és mostantól a vele folytatott telefonbeszélgetés. Egyre sűrűbbek lettek az e-mailek, hívtam őt, késő este és reggel, kétségbeesve és tanácstalanul… és mindig megtalálta a hozzám vezető legpontosabb utat… rengeteget segített abban az érzelmi zűrzavarban, amibe belesodródtam az életem széthullását követően. Mindig mindenben számíthattam rá. Órákat beszéltünk telefonon, már nevettem is vele együtt, és számtalanszor csodálkoztunk arra rá, hogyan gondolhatjuk, mondhatjuk, érezhetjük sokszor pontosan ugyanazt. Aztán egy reggel csoportot vezetni indultam, előző este megbeszéltük, hogy amíg vezetek, elmesélem neki a szakmai munkámnak ezt a szeletét is.
Így is történt: már várta a hívásomat, jobbára én beszéltem. Amikor befejeztem, és megkérdeztem, mit szól hozzá, azt válaszolta: ez rettenetes, ez borzasztó. Nem értettem… arra kértem, próbálja pontosítani, hogy mi rázta meg ennyire, de csak ezeket a szavakat ismételgette, sóhajtozott. Hirtelen nagyon összezavarodtam. Emlékszem: megálltam az autóval, hogy semmi másra ne kelljen koncentrálnom, csak rá… mégsem tudtam belőle kihúzni semmilyen érdemi választ. Aztán kinyomott… többször egymás után…. majd felvette, de egy halló után letette…. nem értettem semmit sem… csak azt tudtam, nem tudok így bemenni egy csoportba és ott másokra figyelni…. mikor felvette mégis a telefont, már sírtam és kiabáltam, hogy most elindulok hozzá, remélem, beenged, mert tartozik nekem annyival, hogy a szemembe nézve mondja meg, mi történt most vele – velünk. Felhívtam a csoportvezető társamat, hogy nem tudok bemenni, és árkon-bokron át (idegességemben a GPS-t úgy elnyomtam, hogy csak fekete képernyőt mutatott) elindultam hozzá (200 km-re lakik tőlem). Közben folytak a könnyeim… s míg az elmúlt hetekben újból elkezdtem zenét hallgatni az autóban sok-sok év után, most képtelen voltam bármit betenni: teljes némaságban, a zakatoló gondolataimmal, a kétségbeesésemmel karöltve száguldottam 150-el.
Az udvaron várt… és azonnal egymás karjába zuhantunk… kiderült, hogy hirtelen cukorszint leesése volt, és az elmúlt pár óra teljesen kiesett neki (a cukorbetegségéről tudtam). Nem is emlékezett rá, mit meséltem neki, a telefonját próbálta felvenni, de nem mindig sikerült… ahogy bementünk a házba, már nem tudtuk elengedni egymást. Az első csók emléke még most is melegít: finom, gyengéd, édes és váratlan volt. És ott, a karjaiban tudtam meg magamról, hogy egyáltalán nem számít, hogy van-e lába vagy nincs. Ez a tényező teljességgel mellékessé vált attól a pillanattól kezdve.
Azóta már újabb 3 alkalommal voltam nála; együtt fogjuk búcsúztatni az évet, együtt köszöntjük az elkövetkező esztendőt. Folyamatosan azt érezzük, mintha ikertestvérek lennénk: egy lélek két testben. Értjük és érezzük egymást. Minden olyan egyszerűvé vált: mintha hazataláltam volna.


Miközben az Élet hatalmas leckét vagy fricskát is adott nekem azzal, hogy mindent felülírt, amit elképzeltem. A bemutatkozó soraimból, az elvárásaimból az sütött át minden mondatomon, hogy tulajdonképpen túratársat (is) keresek: a magashegyi túrázás az utóbbi években vált a szenvedélyemmé. Találtam valakit, akivel túrázni biztosan nem fogok.
Elképzeltem néhány, mondjuk 5 év korkülönbséget: ő 10 évvel idősebb nálam.
Azt gondoltam, ne lakjon 100 km-nél messzebb nálam: ő 200 km-re lakik tőlem.
És azt hiszem, hogy senki nem mondta volna nekem, hogy 10 nappal a férjem elköltözése után (amikor a levelezésünk kezdődött) készen állok egy új kapcsolatra.
És mégis: beragyogjuk egymás életét.

Először vagy itt?
Csatlakozz hozzánk!

Regisztrálj Facebookkal!

Az ismerőseid nem látják, és soha nem posztolunk a nevedben!

vagy töltsd ki az alábbi mezőket:
Nemed:
Regisztrálj

A regisztrációval elfogadod az Általános Szerződési Feltételekben foglaltakat.